Trallala... Minden, amiről álmodni érdemes

3. fejezet

Régi és új ismerősök

Minola szinte futva vezette újdonsült „házi kedvencét” az iskola elé, már azon agyalt, hogyan juttatja be Sárkányszívet az Intézetbe, mikor ott még sosem volt közvetlen, de már hallott róla, hogy valahol az iskola épületegyüttesének közelében található. Gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy már áthaladt Portox kapuján. Már majdnem a kollégiumban volt, mikor a gondolkodásból az zökkentette ki, hogy egy ismeretlen fiúnak ütközött. A tanuló egy halom könyvet ejtett a hóba a lány miatt. Azonban látszott, hogy ő is jelentősen elámult a találkozáson, mivel szintén azt hitte, „semmi sem kerül útjába”.

- Ó, rettentően sajnálom…- kezdte Minola, de a fiú szinte azonnal félbeszakította.

- Ne haragudj, de elbambultam és valószínű, te is… Amúgy Robert vagyok.

- Én meg Minola Phoenix. Hogyhogy még nem találkoztunk, hisz én szinte mindenkit ismerek- szólt meggondolatlanul a lány- Kérlek, ne vedd zokon tőlem, hogy néha elfeledkezem önmagamról. Érdekes könyveknek tűnnek- jegyezte meg miközben segített a lexikonok felszedegetésében.

- Igen, igazad lehet, ha nem ismersz, mivel tegnap érkeztem és még eléggé új vagyok. Most leszek harmadéves és gyűjtögetem az információkat a felvételihez.

- Az meg hogy lehet, hiszen ez az egyetlen varázsképző vagy nem?

- Nagyjából igen, de van még egy iskola, ami szintén ezzel foglalkozik: Maxorial.

- Tényleg? És miért hagytad ott?- kérdezte meglepetten a lány.

- Nemrégen bezárták, ezért az új évet már itt kell kezdenem. És úgy látom, nekem való társaságból sem lesz hiány...

Minola szerényen lesütötte a szemét új barátja előtt. Elkezdett havazni, már megint... Egyre hidegebb lett.

- És az itteni hideget sem bánod? Úgy értem, biztosan nem szoktál még hozzá...

- Hát, az igazat megvallva én szeretem hideget és a kemény telet.

A kissárkány egyre türelmetlenebb lett.

- Bocsáss meg, de el kell vinnem a Sárkánykutató Intézetbe. Szívesen folytatnám a csevegést, de újdonsült sárkánynevelői kötelességem szólít.

- Valóban... Nekünk vannak sárkányaink otthon és, ha jól sejtem most nem a szállása izgatja a leginkább. Azt hiszem... mit is mondtál, hogy hívják?

- Smaragdszív- válaszolt büszkén Minola.

- Szóval Smaragdszív szerintem először enne egyet, majd nem venné rossz néven, ha le is csutakolnák.

- Hűha! És hogy tudnám ezen vágyait kielégíteni?

- Csak kövess, én mutatom az utat a bácsikámhoz, aki majd segítségedre lesz. Ő Portox legjobb sárkányidomítója.

- Akkor most nagy szerencsém van, hogy összefutottam veled, ugye?

- Úgy tűnik- válaszolt szerényen a fiú és könnyed mosolyra húzódtak ajkai, majd elindult a város hosszú utcáján, aminek két oldalán vásárosok kínálgatták különféle portékáikat. Mikor már egy jó ideje haladtak a vásárosok kavalkádján, Robert lefordult egy sikátoron és apró épület elé vezette a lányt, majd dörömbölni kezdett a vaskapun. Torzonborz öregember nyitott ajtót, arcára volt írva, hogy legédesebb álmából ébresztették fel. De mikor megpillantotta unokaöccsét, arcvonásai mindjárt kisimultak.

- Robert öcsém tényleg te vagy az, vagy csak a szemem káprázik az örömtől?- kérdezte a fiútól és erősen magához szorította. Minola pár perc múlva úgy érezte, mintha becsukták volna az orra előtt az ajtót, de bambulásából felpillantva észrevette, hogy újdonsült iskolatársa még mindig elmélyülten beszélget. Hallásával próbált összpontosítani, de csakhamar rájött, a beszélgetés zártkörű. A varázslóknál, tündéreknél és boszorkányoknál ugyanis van egy törvény, ami arról szól röviden: ha nem hívnak meg egy beszélgetésbe, akkor ne avatkozz közbe. Pár perc múlva úgy tűnt, Rob rájött mi volt látogatásuk eredeti célja. Minolát újra visszafogadták a beszélgetésbe és most az öreg szólt hozzá:

- Ne vedd zokon tőlem, hogy varázslatot vetettem be hallásod ellen, de amiről mi az imént beszéltünk, idegen fülekre nem tartozik. Kérlek, hagyd hát csak rám sárkányod és menjetek el sétálni Robert fiammal!

- Mikor jöjjünk vissza, bátyám?- kérdezte tisztelettudón a fiú.

- Napnyugta előtt elvihetitek a sárkányt.

 Újra az árusok tömegén tolakodtak keresztül, Robert pedig karon ragadta a Phoenix lányt, nehogy elveszítsék egymást a nagy kavalkádban. Nemsokára egy aprócska üzletbe vezette, aminek kirakatában ezernyi ismeretlen sütemény ragyogott. Bent parányi asszonyság állt a pult mögött fehér főkötővel takarva ősz haját.

- Üdvözöllek titeket, mit szolgáljak fel nektek, apró fánkot, mogyorós márcot, mit a fejem most álmodott? Kérjétek csak bátran, amiért szemetek odavan!- fejezte be az előre begyakorolt versikét és a gyerekekre vetette parányi kék szemeit. Mino oldalra pillantott a pudingos tálak irányába, majd látványukon felbátorodva rendelt egy pervinkával díszített tálkát és egy kakaót. A fiú mézeskalács mellé szintén kakaót rendelt. Fizettek és leültek egy közeli asztalhoz. Csendesen majszolgattak, mire a cukrász elégedetten pislantgatott feléjük.

- Honnan ismered ezt a cukrászdát?- kérdezte Minola, miután megette a pudingját és megtörölte száját a ráragadt csoki krémtől. Már az utcán álltak, Robert csak akkor válaszolt:

- Hát, tudod, kisebb koromban laktunk itt. Körülbelül annyi idős lehettem, mint te most. Anyám halála után apám minden vasárnap elhozott ide...

Elindultak a vásározók felé, hogy megtekintsék annak a szabónak a sátrát, aki Medillinből érkezett Portoxba. 

- Tulajdonképp nincs már sok időnk...

- De arra pont elég lesz, hogy válassz magadnak egy új ruhát- biztatta a fiú. Érdekes, de Robert úgy viselkedett, mintha a bátyja lett volna és mivel soha nem volt testvére ez az érzés igazán felvidította. Rövid időn belül kiválasztottak egy ciklámen selyemruhát, ami Rob véleménye szerint jól kiemelte a lány mogyoró szőke haját és vidám arcát. Próba közben Tomról mesélt és mikor kijött a próbafülkéből, meglepődve látta, hogy a fiú majdnem hanyatt vágta magát a nevetéstől. Mikor észrevette Minola szúrós pillantását, magyarázkodásba kezdett:

- Tudod azért nevettem, mert amennyire én ismerlek, meg kell mondanom, hogy sok tulajdonságotok egyezik és csodálom, hogy te ezt nem veszed észre.

A lány még mindig csodálkozva meredt rá.

- Valóban így lenne?- tette fel a kérdést magának, mire a fiú csak kedves mosollyal válaszolt. Arca egy pillanatra elfelhősödött és a fiú ebből gondolhatta, hogy látomása van.

- Kifizetnéd nekem, kérlek ezt?- kérdezte, meg sem várva a választ és néhány érmét nyomott barátja kezébe. Felkapta kabátját és rohanva indult a zuhogó hóesésben a kollégium irányába. Az út néhány helyen valósággal eljegesedett és nagyon csúszóssá vált. A nagy rohanás közben észre sem vette, hogy a tömeg közül valaki figyeli. És természetesen nem csak ezt a körültekintést felejtette el megtenni. Egy óvatlan lépés után megcsúszott és kifordult a bokája.

- Aú!- kiáltotta és ülőhelyzetből vizsgálgatta sebesülését. Pedig nem volt más választása, értesítenie kellett Morgan professzort arról, amit látott. Mégpedig minél gyorsabban. Megpróbált felállni, de a fájdalomtól felszisszent és önkéntelenül is lecsüccsent a jégre. Valaki, aki e sebesülést látta, akaratlanul is, de elmosolyodott. Egy magas fekete taláros alak lépett ki az áramló tömeg közül és a lányhoz fordult.

- Minden rendben?- kérdezte, igyekezve elfojtani somolygását.

- Te meg mit keresel itt?- kérdezte hitetlenkedve a lány.

- Hát, amint látod, épp megmentelek- húzta ki magát dicsőségesen Thomas Watson, majd elnevette magát. Mert bizony ő volt az, aki a lányt mindezidáig követte. Amikor a lány visszatért az iskola területére a sárkánnyal, akkor pillantotta meg, és mivel úgy gondolta, hogy jobb ha a lány nem tud jelenlétéről: követte. Karját nyújtotta neki és javasolta, hogy támaszkodjon rá mankó helyett. A lány szélesen elmosolyodott és nyomokban kezdte felfedezni a régi Tomot a talárt viselő fiatalemberben. Rátámaszkodott, de mindez hiába volt, lába összecsuklott alatta.

- Na nehogy már végül velem cipeltesd magad! – folytatta a fanyar viccelődést szobatársa.

- Soha, inkább itt fetrengenék, minthogy felemelj. Majd inkább egy lábon ugrálok, de a „mankómat” nem eresztem

- Na ne már, úgy sosem érünk oda. Inkább a hátamra veszlek.

- Komolyan mondod?- kérdezte kétkedve Minola és ránézett a Watson fiúra, aki már le is guggolt, hogy a beteget segítse a felszállásban. Minola gyorsan megragadta a soha vissza nem térő alkalmat és ráugrott a fiú hátára.

eközben az igazgatói irodában...

Halk kopogtatást hallottak a faajtón. Majd a kint álló meg sem várva a választ, betoppant a tágas helyiségbe. Éppen háttal állt neki az, akit keresett. Morgan volt az. Épp azzal az idegesítő Clare-rel beszélt. Az ismerős iroda szorongásra késztette. Hányszor ült itt és hallgatta, ahogy szidják. De most szüksége van a segítségükre, különben nem jut el a céljáig. A beszélgető ismerősök megfordultak a kopogásra és arcukról lehervadt a mosoly. Norah Kinsley megpróbálta felvenni legkedvesebb mosolyát, de ez csak egy gonosz vigyorra sikeredett.

- Hát te meg mit keresel itt?- kérdezte meglepetten a professzor.

- Valóban: jó rég nem láttunk már, Norah!- próbált meglepett arcot várni Clarissa.

- Igen, úgy gondoltam épp ideje meglátogatnom titeket- válaszolta fagyosan. Morgan kezdte sejteni mi oka volt erre, de nem mutatta ki.

- Ó, tudod mi mindig örömmel látjuk vendégül volt diákjainkat,- mondta sejtelmesen és a vendégül szót erősen kihangsúlyozta- azonban úgy hiszem, hogy te nem csak vendégségbe jöttél. Ugye jól gondolom?

- Mindig is csodáltam a felfogóképességed, Morgan. Most azonban elmondom, hogy miért is jöttem valójában. Mindketten tudjátok jól, hogy mennyire fontos számomra Minola biztonsága és ha jól hallottam, hogy ennek biztosítása ezen a helyen nem lehetséges. Ezért kertelés nélkül megmondom nektek mit akarok: hazavinni Minolát.

A professzor már réges régen rájött a szavak mögött rejlő igazságra, de talán nem a teljesre. Abban valóban nem tévedett, hogy Norah fél, hogy Minola megelőzi az ő hírnevét az iskola ranglistáján, de azt még egyelőre nem tudta, hogy kinek is dolgozik az idősebb Kinsley.

- Valóban azt hiszed, hogy nálatok, otthon nagyobb biztonság áll rendelkezésére, mikor itt van Morgan, a varázslók közül a legkiválóbb?!- dördült fel Mrs. Watson, de a professzor csitítani kezdte.

- Ugyan, lányok, tudom, hogy sosem voltatok jóban, de azért nem kell mindjárt az első pillanatban összeveszni!- csapott az asztalra mérgesen. Erre egy pillanatra megszeppentek és kicsit még mindig az iskola diákjának érezték magukat, de egy pillanat múlva újra egymás torkának ugrottak.

- Ekkor, a legrosszabb pillanatban újabb, kicsit félénkebb kopogtatást lehetett hallani. Minola és Tom lépett be, Minola ösztönösen is a fiú háta mögé bújt, amint megpillantotta gonosz nénjét. Az szinte önkéntelenül is felkacagott és az irodában szinte megfagyott a levegő.

- Ugyan már! Felesleges ez a komédia, Minola! Te is tudod jól, hogy nem maradhatsz itt, úgyhogy máris indulhatsz csomagolni.

- Nem, ha ő nem akar, nem megy!- szólalt meg bátram Thomas, de ez a bátorság csak egy percig tántorította el Norah nénit. Egy Kinsley-t nem olyan fából faragtak, hogy egy kölyök az útjába álljon.

- Ó, csak nem a legújabb tehetség? Clare, hadd gratuláljak neked! Ugye nem tévedek, hogy ez a taknyos a te fiad?

Clare-t újra le kellett fogniuk. Minola kezdett egyre jobban megijedni, de érezte, hogy Tom ott van mellette és rá mindenben számíthat. Az előbb megfogta a kezét és ez bátorságot sugallt neki.

- Nem megyek sehová! Most nem veheted el tőlem, ami az enyém!- kiáltotta Minola és kihívóan nézett keresztanyjára, aki mint látszott, de egy pillanatra is meghökkent. Nem szokta meg unokahúgától ezt a határozott hangnemet.

- Ha most itt maradsz, soha többé nem vállalok érted felelősséget- próbálta csapdába csalni a lányt, de az nem ugrott be- Jól van, de még egyszer mondom: ez a te döntésed volt, bárki is kérdezi- ez egyszer  itt maradhat, ha nem jön szép szóval, majd viszik erőszakkal, de az sokkal rosszabb lesz neki. És, hogy milyen szemtelen ez a Watson gyerek! Hogy engedheti meg magának ezt a hangot egy Kinsley-vel szemben, akik mindig is előkelőbbek voltak náluk. Ahogy jött, úgy távozott is: egyenes háttal és magasra tartott fejjel. Mikor hallótávolságon kívül volt, a professzor így szólt szakállát vakargatva:

- Sohasem értettem, hogy különbözhet egymástól ennyire két testvér... Az édesanyád, Mino, tündéri nő volt, Norah pedig pont az ellentéte: egy démon. Igaz, ők ketten mindig is kiváló viszonyban voltak, de Lille háta mögött mindig is gonosz dolgokat csinált.

- Az édesanyámat Lille-nek hívták?- kérdezte mosolyogva Minola.

- Igen, de hát ezt sem tudtad? A nagynénéd sohasem mesélt róla? Micsoda egy álnok kígyó!- nyilatkozta ellenszenvesen Clarissa Watson.

- Ó, igen! A drága Lille Kinsley minden eredményt elnyert, ami létezett az iskolán belül és kívül. De te, Minola még többre vagy hivatott. És a húga becsvágyó volt, de nem tett az eredményekért semmi jót, nekem elhiheted. No és a te édesapád, Thomas, ő lehetett volna az iskola következő igazgatója, ha nem viszi el szegénykét ilyen korán a halál. Mindig nagy vetélytársak voltak még Lord Michael számára is. És mivel nem pusztította el, most itt vagytok ti is. És nektek győznötök kell felette, különben az egész Varázsvilág megsemmisül. Tomnak férfiasan összeszorult az ökle de nem szólt egy szót sem. Ez a nő még rosszabb volt, mint amilyennek Minola leírta. Ó, hogy is lehetett vele ő ilyen kegyetlen? Nem érthette a problémáit, csak akarta. És most leghőbb vágya volt Lord Michaelt elpusztítani és visszaszerezni az apja becsületét. És a testvére meg a leghűbb barátja ennek a mocsoknak a karmaiban van. Úgy érezte, kötelessége legyőzni ezt az embert. És Minola, kinek még szíve csupán törékeny gyermekszív, valahol ugyanezt érezte. És mindkettejüknek jó volt, hogy maguk mellett tudhatnak egy segítő, hűséges társat. Azazhogy nem is csak egyet...

A vastag tölgyfaajtón újra dörömböltek. Az igazgató beengedte látogatóját. Egy futástól összegubancolódott frizurájú fiú lépett be és elnézést kért, hogy csak most tudott eljutni az igazgatóhoz, de egy lánynak kellett segíteni a sárkányát ellátni. Mindeközben észre sem vette, hogy Minola mögötte kuncog és erre Tom értetlen arckifejezést vág. (Mintha nem tudná miről van szó!) A kócos fiú hátrafordult és megemelte képzeletbeli kalapját a lány előtt, a fiút pedig enyhe meghajlással üdvözölte.

- Szóval Mino-nak lett egy sárkánya?- vonta fel a szemöldökét pár perccel később az igazgató és meglepett arcot vágott- Nos, úgy hiszem, Minola Phoenix, el kellene kísérned a sárkányod a Sárkánykutató Intézetbe és megköszönni Robert fáradozását. Te pedig, Tom, segíthetnél Minolának elvezetni a sárkányt. No, menjetek!- bocsátotta ki őket az iroda ajtaján. Kint Rob átadta a sárkány kantárját és a megvásárolt ruhát Mino-nak, majd dolgaira hivatkozott és sietve távozott. Minola könnyedén megragadta a vastag bőrszíjat és elindult az Intézetbe. A Watson fiú szorosan a nyomában lépdelt, majd egyszer csak megszólalt:

- Figyelj, Mino! Én tudom, hogy most undorító alaknak gondolsz, de hidd el, nekem sem könnyű, hogy a húgom és a legkedvesebb barátom fogságban van.

- Tudom, megértelek... Én is eléggé felhúztam magam, de tényleg nem esett jól. A jövőben kérlek, mellőzzük ezt a témát, rendben?

- Igen, megértettem- válaszolta zavartan a fiú. Nemsokára megállt egy sarki pirított mandulaárusnál és vásárolt két tölcsérrel: az egyiket a lánynak adta, a másikból ő maga kezdett majszolgatni, de egyhamar rájöttek, hogy a sárkányt sem lehet elfelejteni, ezért vettek neki is egy adagot, amit ő pár másodperc múlva már el is tüntetett. Miután biztonságban tudták a sárkányt, megindultak az utcai forgatag felé. Tom azt mondta, hogy szeretne venni egy új talárt. Minola örömest vele tartott most, hogy megtudhatta Tom viselkedésének okát. Legalábbis ő így gondolta, a fiú legbelül még mindig úgy vergődött, mint egy pillangó, aminek a szárnya vizes lett. Nem tudta mit is kellene tennie, nem tudta miért is hagyta el Melissát. Tudata legmélyén derengett egy ok, de még magának sem merte megfogalmazni. Gondolataiból Minola mezzo hangja ébresztette.

- Megérkeztünk, milyet szeretnél?- kérdezte kedvesen, mintha mi sem történt volna pár órával korábban. Tom gyorsan válaszolt, nehogy a lány rájöjjön, hogy gondolataiba révedt.

- Válassz te, kérlek, mivel én nem vagyok túl tájékozott az anyagok terén.

- Lássuk csak! Kérem,- szólt az árushoz a lány, akinél nem sokkal ezelőtt a ruhát vásárolta- mutasson nekem fekete talárokat, ami Ön szerint jó lenne a mellettem álló barátomra! Ó, nem, az nem igazán tetszik, bár ez itt... Mutassa csak, amit a kezében tart! Milyen csodás darab, nézd csak Tom!

- Vigyázz, Mino!- kiáltott Tom és szerencsére időben félrehúzta barátnőjét a közeledő kocsi elől, aki éppen feléjük tartott, méghozzá szélsebesen. A lány még mindig bicegett, de már kevésbé, mint amikor elesett. A kocsi utat tört magának a vásári forgatagban. A nő, aki benne ült jól megfizette kocsisát, ezért amaz bármit megtett, hogy kielégítse úrnője parancsát. Utol kellett érnie a két kölyköt. Egy ilyen tapasztalt embernek, mint ő, ez nyilván nem okozhatott problémát. A nő az elsötétített kocsiban ült és feszülten fel-felkacagott. Nem mindenki tudta azonban, hogy nem csak ő utazott akkor a sötétben. Vele szemben egy fekete talárt viselő alak ült, akinek az arcát beárnyékolta egy hatalmas kalap. És egy valakiről még ők sem tudtak. Titokban szökött meg, mikor épp enni adtak nekik, leütötték az őrt és titokban felkapaszkodott a kocsira. Clark nem szökhetett meg, mert nagyon megbetegedett. Lisa félt is otthagyni, de tudta, hogy nincs más esélye arra, hogy segítsen neki. Most úgy gondolta, épp ideje, hogy megköszönje a fuvart egy kis tüsszentőporral, amit a lovak orrába dörgölt láthatatlanná változva és természetesen: repülve. E kettő feladatot nagyon nehéz volt együtt teljesíteni, ráadásul a lovakhoz repülni sem volt veszélytelen. De megcsinálta és sikeresen eltérítette a két lovat bátyjáék felől. Most már csak egy dolga volt: jól megcsapta a lovak hátsó fertályát, mire azok teljes erővel meghúzták a kocsit, minek kereke beleragadt a sárba. Ezután még mindig láthatatlanul a többiek után eredt. Hamar be is érte őket egy utcasarkon, ahol azok levegőért kapkodtak. Mikor láthatóvá vált erősen megdöbbentek.

- Te itt?- kérdezte Minola, majd szó nélkül magához szorította a barátnőjét.

- És Clark?- kételkedett Tom.

- Meg kell mentenünk. Nagyon beteg, ezért nem tudott velem jönni. Ha nem sietünk...

- Elisabeth! Még nem tudunk odamenni. Nincs esélyünk kiszabadítani. Egyelőre nincs, de Clark ki fog tartani én, ismerem- mondta keményen bátyja.

- De nem tehetjük ezt vele, Tom!- kiáltotta Lisa, de tudta, hogy nem tehet semmit, a fivérének igaza van. A fiú erős karjaiba szorította és letörölte könnyeit.

- És most gyere. Az anyukád halálra aggódta magát miattad- próbálta felvidítani a hangulatot barátnője.

- Anya itt van? Mióta?- lepődött meg a lány, de több kérdést nem tudott feltenni, mert Minola magával húzta.  Út közben mindent elmeséltek neki, ami távolléte alatt velük történt. A vásári forgatagban találkoztak Roberttel. Lisa viszont kimerült volt és alig tudott valamire koncentrálni, nemhogy még neveket is megjegyezzen! Bátyja úgy döntött először felkíséri a szobájukba, utána elmegy az anyjáért és Morgan professzorért. Miután bekísérte a lányokat a szobába, nyugodtan elmehetett, mert tudta, hogy Minolával biztonságban van a húga. A szobából való távozása után a lányok megbeszélhették minden lelki problémájukat.

- Nem is tudod mennyire hiányoztál!- ölelte meg már másodszorra érkezte Mino.

- Ti is nekem, de főleg te. Igaz Clark sokat törődött velem, de téged nem lehetett pótolni. Tudod a mi kapcsolatunk teljesen más. És be kell neked vallanom valamit: Clark megcsókolt és bevallotta...

- Na végre!- lelkesedett barátnője, majd gyengéden lefektette a lányt és az ágya szélére ült.

- De Mino, te mit tennél, ha a fiú, aki tetszik neked, éppen fogságban lenne? Persze, tudom ez elég abszurd, mert nem minden nap kerül az ember fogságba...

- Ugyanazt, amit te: aggódnék. Mert tudom, hogy neked ez most rettentően nehéz, de hidd nekem el, kérlek, hogy ha ott maradtál volna, kevesebb esély lett volna, hogy megmentsük Clarkot.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón és Mrs. Watson, aki szinte félrelökte az előtte haladó professzort, hogy lánya ágyához rohanjon.

- Jaj, kislányom, annyira féltem, hogy nem láthatlak viszont- ölelgették egymást a Watsonok. Minola akaratlanul is az ablakhoz lépett, ahol szomorúan nézte a kinti hóesést. Morgan professzor lépett oda mellé és a vállára tette a kezét.

- Hamarosan te is visszakapod édesanyádat- mondta kedvesen és átölelte. Minola számára olyanok voltak a professzorral együtt töltött percek, mintha az ismeretlen nagyapja társaságában lenne. Úgy érezte, hogy most jött el az ideje, hogy megkérdezze, nála töltheti a karácsonyi szünetet.

- Professzor úr, szeretném megkérdezni, hogy karácsonyi szünetben nem látogathatnám-e meg, ugyanis nekem nincs hova mennem.

- Már én is kérdezni akartam, de kíváncsi voltam rá, fel mered-e tenni a kérdést. Persze, hogy szívesen látlak, szilvesztert pedig az iskola rendezi egy nagyszabású bál keretében. Január első napján kell a tanulóknak visszaérkezniük a kollégiumba, a második napján már tanítás van. De a bálon minden elsős diáknak kötelező előadni egy táncot, amit a tánctanár betanít. Holnaptól azt is elkezditek tanulni.

Amint meghallotta a másik két gyerek ezeket a szavakat, mindhármuk arcára kiült a csodálkozás.

- És mégis kivel táncolunk majd a bálon?- kérdezte az ágyán felülő Lisa.

- Hát ez igazán egyszerű, és azt hittem, magadtól is kitalálod: egymással. A tánctanár majd kiválogatja a közületek legjobban összeillő párokat és ők fognak együtt táncolni.

- Na és ki lesz a tánctanár?- kérdezte valamelyikük.

- Ó, hisz ennél mi sem egyszerűbb: nem régen érkezett iskolánkba egy új diák, aki junior bajnok volt az országos táncversenyen. Természetesen már ti is megismerkedtetek vele, legalábbis Minola és Tom biztosan és te is hamarosan bizonyára megteszed ezt, Elisabeth.  A tanuló neve: Robert Piley. Így már ismerős a név, igaz Thomas?- kérdezte hamiskás mosollyal a direktor. A fiú zavartan álldogált egyik lábáról a másikra és így szólt:

- Ne tessék engem megint beárulni!- kérlelte tanárát.

- Hogy érted ezt és miért tenné?

- Ez egyszer nem én mondom el, hanem te magad, Tom!

- Hát szóval, az úgy volt, hogy egy időre kimentem az udvarra sétálni és aztán megláttalak azzal a fiúval, Mino, és elkezdtelek követni, de nem szándékosan, esküszöm!- esetlenkedett.

- De mégis, hogy képzelted, hogy egyszerűen követsz, és talán ki is hallgatod a beszélgetéseimet?!- kiáltott fel Minola, de pár pillanat múlva arcát elöntötte a pír.

- Ugyan Minola, nem kell ezt ennyire felfújni!- állt ki tanítványa mellett az idős Morgan.

- De igenis! Tom, azonnal kérj bocsánatot!- parancsolta Mrs. Watson, mire fia elmotyogta a kívánt szócskát. A lány önkéntelenül is elmosolyodott. A fiú felemelte lefelé szegezett fejét, majd ő is megengedett magának egy félszeg vigyort.

eközben a new field-i börtönben...

- Hová tűnt? Mit csináltál vele?- kérdezte ingerülten a sötét ruhás férfi. De Clark csak nézett maga elé és nem válaszolt- Azt kérdeztem merre van, vagy nem hallasz? Hívjátok ide az őröket, de azonnal!- kiáltotta a Lord és parancsára már hárman is ugrottak. Megfogták a fiút az ingnyakánál és arcon csapták érdes tenyerükkel, mire Clark csak ennyit mondott:

- Nem mondhatom el, akkor sem, ha agyonver.

- Azt majd meglátjuk- fejezte be a beszélgetést fújtatva a nagyúr, majd intett segítőinek, akik ledobták a földre, majd kivonultak a cellából. A fiú egyedül maradt a rácsok mögött. Igazán most sajnálta csak, hogy Lisát engedte elmenni. Dehogyis, hogy beszélhet ilyeneket? A lány most jól van és majd Morganék jobban figyelnek rá, most csak ez a fontos. Csak ne lenne ilyen hideg. Köhögött néhányat, majd körülölelte magát. Nem szabad feladnia, igaz hogy hideg van, de neki ki kell tartania addig, amíg megmentik. Ugye, Elisabeth megérkezett, reméli, nem történt út közben semmi baja! Elálmosodott, pedig most nem szabad elaludnia: még mindig ugyanazt a lenge talárt viselte, amit azon a langyos, szeptemberi napon felvett. Újra végiggondolta az eseményeket, felidézte Minola sikolyát, Tom csattogó lépteit, Soo tanárnő szenvedő arcát, Elisabeth aggódó arcát és azt a forró csókot, amit akkor kapott tőle arcára, mikor elment. Lassan lecsukódtak pillái, majd végül elaludt...

a Nagy Palástban

Minoék lázasan készülődtek a különleges eseményre. Már egész délután nagy volt a nyüzsgés, hát még most. A teremben ott állt mind a száz diák, aki leadta a jelentkezését, két taggal azonban bővült a soruk: az egyik székben ott ült Lisa is; igaz nagyon sápadtan, de ki nem hagyta volna ezt a meghallgatást, a másik tag pedig éppen Minolával beszélgetett: Robert volt az. Elisabeth kissé rosszalló pillantással méregette barátnőjét, mikor az hatalmasakat nevetett az idegen fiú viccein. Tom próbált vele beszélgetni, de nem igazán sikerült neki, mivel ő is Minoékat figyelte. Néhány perc próbálkozás után feladta.

- Ugye megbocsátasz, ha egy pillanatra itt hagylak?- Lisa meglepődött fivére hirtelen modorváltozásán, de azonnal bólintott. Tom odasietett Minolához, aki még mindig kacarászott Rob mondásain, de Tom szavára rögtön abbahagyta.

- Igen, ne haragudj, Robert, de itt félbe kell hagynunk ezt a csodás beszélgetést- mondta és még egyszer elmosolyodott az előbbi tréfán.

- Ugye nem felejtetted el, hogy most nem a mulatság kedvéért vagyunk itt?- nézett szemrehányóan barátnőjére az ifjú varázslótanonc.

- Jaj, menj már, egy kis nevetés senkinek nem árthat meg ezekben a furcsa időkben, ki tudja, talán te is kipróbálhatnád néha...

- Egy kis csendet kérnék!- lépett a társaság elé Thomas, látszólag ügyet sem vetve Minola utóbbi megjegyzésére. Bár legbelül azért kissé féltékeny lett erre a Piley-ra- Nos, megkérném az első tizenöt vállalkozó kedvű társamat, hogy maradjon bent, a többieket addig megkérném, hogy hagyják el a termet. A bírák egyetlen tagja lehet eddig ismeretlen számotokra: Clarissa Watson, iskolánk régi tanítványa.

- Nem kell félnetek, az ítélő bizottság minden egyes tagja avatott mestere a varázslásnak és biztosak lehetünk benne, hogy a szavazás minden értelemben tisztességes marad. Legutolsó sorban pedig megköszönjük, hogy eljöttetek erre a csodás eseményre- fejezte be a köszöntőt Minola. A tanulók éljeneztek, majd szép lassan kicsordogáltak a teremből. A lány elégedetten mosolygott Tomra, majd elfoglalta a helyét a döntő bizottság mellett. A fiú még mindig nem tudta, mire vélje ezt a különös viselkedést, de ő is helyet foglalt Mino mellett, majd intett az első jelentkezőnek, hogy kezdheti. Az első néhány jelentkező nem volt túl kiváló, de később szerencsére ügyesebb produkciókkal találkoztak. Lisa is nagyon jól hozta a formáját, látszott rajta, hogy nagyon igyekezett. Rob volt az egyik legügyesebb növendéke az iskolának, tehát rajta nem lepődött meg senki a tanárok közül. Mikor végeztek a meghallgatással, hosszas tanácskozás következett, mibe a gyerekek nem igen szóltak bele. Természetesen Robertet és Elisát az elsők között vették fel. Ők maguk pedig néhány bravúros gyakorlattal kápráztatták el a zsűrit. Tehát megalakult a Csapat, élükön Tommal, Minolával, Elisával és Robbal. Úgy határoztak, hogy csak hétfőn hirdetik ki az eredményt. Ma estére épp elég meglepetés várta már így is őket. A vacsora elkezdése előtt ugyanis az igazgató különös jelentést kapott a gondnoknőtől. Állítása szerint a falra fekete tintával a fekete mágia jeleit mázolták és egy különös üzenetet írtak. A professzor azonnal lesietett a nagy csarnokba, hogy utána eredjen a szavaknak. Az asszony igazat mondott, így viszont nem vacsorázhatnak a teremben a tanulók, előtte alaposan át kell vizsgálni a helységet. Ez pedig ma már nem lehetséges. Holnap kora reggel Emeranda kisasszonnyal és még néhány kollégájával alaposan körülnéz benne. Ma este majd mindenki a saját szobájában fogyasztja el az ételét. Majd felhordatja a hetesekkel. Minoláék éppen lefelé száguldottak a lépcsőn, mikor beleütköztek Morgan professzorba.

- Ó, ezer bocsánat, tanár úr, de borzasztóan éhesek voltunk...- mentegetőzött a szőke lány.

- Semmi baj, kedvesem, de sajnos nem engedhetlek titeket a csarnokba, ugyanis...- majdnem befejezte, mikor a lépcsőn lelépdelő igazgatóhelyettes félbeszakította.

- Gyakorlati átvizsgálás folyik.